Azok a boldog szép idők, amikor együtt szívtuk a cigit. Emlékszel?

A barátságot, összetartozást jelentette. Csak ültünk, beszélgettünk az élet kisebb-nagyobb dolgairól és a cigi összekötött bennünket. Emlékszel?

Te szoktattál rá, hogy ez milyen menő dolog, ettől lazább leszek és aki valamit is ad magára az cigizik, mert az olyan élvezet. Igaz, amikor először kipróbáltam nagyon rosszul lettem, köhögtem és undorító volt az egész, de a többiek azt mondták, hogy legközelebb meglátod milyen jó lesz. Igazuk lett. Hamar megszoktam, én is közéjük tartoztam, büszkén megfelelek a társasági elvárásoknak. Szívtam a cigit. Hát így teltek el a kamasz évek és társaságunk az iskola után szétszakadt., s mindenki másfele ment tovább. Az emlékek és a barátságok elhalványultak, de a cigi megmaradt, tovább élt velem. Az egyetemen kiváló stresszoldó volt, sőt segített összpontosítani is, legalább is azt hittem. Mindenesetre rendszeresen rágyújtottam, ha komolyfeladatokat kellett megoldanom, meg persze akkor is, amikor lazábbakat kellett…

Azután egyszer egy új barátom mondta, hogy nagyon cigiszagom van, hagyjam abba.

Persze , ő könnyen beszélt, mert soha sem dohányzott. Persze nem szoktam le, nem is tartott sokáig barátságunk. Aztán 30 éves korom körül azt vettem észre, hogy egyre többet köhögök, főleg reggel. Gondoltam megfázás és nem törődtem vele.

Ahogy telt az idő én is beláttam, le kéne szokni. Túl drága dolog és ártalmas az egészségre. Egyszer sikerült is egy ideig abbahagynom, de akkor meg úgy elkezdtem hízni, hogy inkább visszaszoktam gondolva arra, hogy a kövérség legalább annyira veszélyes az egészségre, a cigit meg már úgyis megszoktam. Telt múlt az idő. Sok mindent megéltünk együtt a cigi meg én. Hű társak voltunk évtizedeken át. Minden nap gondoltam rá, költöttem rá, elmentem érte a boltba, ha kellett még sorban is álltam miatta. Az élet viharai jöttek-mentek körülöttem, de mi ketten elválaszthatatlanok maradtunk. Hűséges társam lett, és ha rágyújtottam mindig vidámabb lettem, és jobban mentek a dolgok. Aztán lassan 40 éves lettem, és észrevettem, hogy felettem is eljár az idő. Megráncosodtam. Ugyan alakom a régi, nem híztam el, de ezek a ráncok! A szemem és a szám körül egyre mélyebbek. És mintha a bőröm sötétebb barna lenne és száraz, ráncos. A fogaimról meg ne is beszéljünk, egyre sárgábbak lettek, jött a fogvérzés, rosszlehelet majd egyre lazábbak lettek a fogaim. Volt, amelyiket ki kellett húzni és volt, amelyik magától kiesett.

Aztán jött a haspuffadás, gyomorfájdalom,  - de legalább éhes nem vagyok – gondoltam magamban. Egyre gyorsabban telt az idő és én csak azt vettem észre, hogy nem bíróm tempót.

Nem bírok felmenni a lépcsőn, néha nyom egy kicsit a mellkasom, simán beszélgetés közben is köhögök, de ez már valahogy hozzám tartozik.

Legrosszabb talán az volt, hogy rövid táv után is nagyon fájt a lábam.  Nem bírtam menni. Az orvos mondta, hogy abba kéne hagynom a dohányzást, de hát nem ment. Úgy hozzám nőt, nem bírtam abba hagyni, pedig több módszert kipróbáltam.

Egy nap levelet kaptam, hogy volt középiskolai barátom, akivel együtt szívtuk a cigit kórházban van. Meglátogattam és megdöbbentem. Tüdődaganata volt. Tolószékben ült és térdtől hiányzott az egyik lába. Köhögött, ágya mellett ott volt az oxigénpalack, mert időnként már annyira nem kapott levegőt. És még így is hívott cigizni. Mondtam neki,, hogy én nem tenném a helyében….

Rámnézett és megkérdezte:” Miért, te már nem dohányzol?” de mondtam, és persze szégyelltem is magam. Végül a régi idők szép emlékére mégis rágyújtottunk.

Aztán hazafelé elhatároztam, hogy megpróbálok leszokni.

….tanácsára megkerestem a doktornőt, aki akupunktúrával és egy-két jó tanáccsal hamar segített.

Ha már jobban vagyok, nem hiányzik, nem köhögök, jobban bírom fizikailag, a lábam sem fáj annyira. Én sem hittem, hogy ilyen egyszerűen megy. Sajnálom, hogy nem előbb választottam ezt az utat, mennyit megspóroltam volna?!

Szólhattam volna a barátomnak is, talán neki sem lett volna késő.

Mennyi mindentől megkímélhettem volna magamat……